7. fejezet - Régi mese....

 Itt a több mint két oldalas fejli ^^ Remélem tetszik... Bocsánat a késésért.
Cupp: Cassy

A nagy tölgyfa ajtó előtt megtorpantam. Aro nagyon dühösnek tűnt. Magabiztosságot színlelve nyitottam be a nagyterembe. Az öreg vámpír szeme fekete volt a dühtől, és mikor meglátott rögtön előttem termett.- Na mond! Mit tettél tönkre? -sziszegte dühösen
- Csak néhány oszlopot... De tulajdonképpen nem is én. A nagydarab srác repült neki, nem én. Én csak védekeztem -emeltem fel a kezem, próbálva menteni ami még menthető.
-Bella!! -csattant fel Aro. Nyílt az ajtó, és a vegák álltak ott. Na mit akarnak? -Most, nagyon nagy bajban vagy! Valamit kitalálok... Áhh! Meg is van. Meséld el, a drága Cullen családnak a történetedet. Mindent! -elakadt a lélegzetem. Ilyet, még Aro sem kérhet. Ilyet még ő se.... ő se képes... De én is tudtam, hogy nem igaz. Képes, nagyon is képes, és most pontosan ezt kérte tőlem. Nem is kérte. Parancsolta, hogy tegyem meg.
-Ugyan Bella! Ez nem a világ vége! Ez nem egy kivégzés. Csak nyugi. -ismételte azokat a szavakat, amiket én szoktam neki mondani.
-Nem!!! -mondtam. -Eddig eltűrtem, hogy parancsolgass! Eltűrtem, hogy lenézz!!! De ezt nem Aro! Ha kell elbánok az egész Volturival! És te is nagyon jól tudod, hogy meg tudom tenni! És nem hátrálok meg.... mint a múltkor.
Az egész terem csendbe burkolózott. Mindenki úgy nézett rám, mint a világ legveszélyesebb teremtményére. És igaz is volt. Én voltam az akitől mindenki félt.
-Megint? Vagyis történt már ilyen dolog? -kérdezte Jasper tágra nyílt szemekkel.
-Igen -mondta Aro, fájdalmas hangon. És ezúttal nem színészkedett. -1750ben Isabella fellázadt a Volturi ellen. Korlátozni akartuk a képességeit. Rengetegen haltak meg. Bella nagyon dühös volt. Pedig mindig korlátozni tudta magát. Néhányan elmenekültünk. Én, Caius és Marcus az élen. 2 hónapig bujkáltunk. Végül azt mondta, sajnálja, és visszaadja a várost. Azóta nem volt ilyen.
-Bella el kell mesélned, hogy mi történt veled! -kérte ismét Jasper. -A húgom voltál. És szerintem valahol, még mindig a húgom vagy. Lala... Én tudom, hogy amit mutatsz magadból, az nem te vagy.
-Sajnálom Jasper Hale. De nagyon is én vagyok. Megváltoztam. De te is. A bűbájos Maria igen csak megváltoztatott. Nem de?
-Honnan tudsz Mariáról? -kérdezte sziszegve
-Ugyan én mindent tudok. Alice Mary Brandon, a gyógyóházból. Emmett Cullen, abból a helyes otthonos kis pizzériából. Kockás kis terítők, hangulatos zene... Esme, a babájával. Rosalie... hmm... hogy is volt? Ja persze... A bankár lánya nem? És Royce King menyasszonya, aki megölte őt. Gyakorlatilag. Edward Cullen spanyol náthája, és a lázadó korszaka. Én MINDENT tudok.
-Honnan tudod ezeket? -kiáltotta Rosalie. Forro vérű kis csitri...
-370 éves vagyok Rosalie. Az ember életemmel együtt. Tudok egyet, s mást.
-370? -füttyentett Emmett. -Jól tartod magad, nagyi -kacsintott.
-Nagyi? Inkább a Nagyinak a dédije, drágám. Na figyeljetek... Elmondom a storyt. De ha Bárkinek elmondjátok, letépem a végtagjaitokat, összecserélem őket, és mindegyiket a másik seggébe fogom feldugni. Világos? -hirtelen lett csend. Mindenki bámult rám a vegák közül, majd Emmett megjegyezte:
-Érdemes megemlítenem, hogy még mindig bírom a csajt. - rötyögte, mire megforgattam a szemem. Lehetetlen eset...

5 percen belül, már a szobámban voltunk. Normális állapotban, soha az életben nem hívtam volna be őket ide. De, ez kivételes estet volt. Leültem az ágyamra, ők meg körül ültek, mint a gyerekek, akik valami szép kis mesét várnak. Csak hogy, ez nem volt szép mese... Rám függesztették tekintetüket, és várták, hogy elkezdjem....

1641ben születtem, egy neves családba New Yorkban... A szüleim, gazdagok voltak, az akkori élethet képest. Ezt onnan tudom, hogy Aro még egész kis koromban kinézett magának. Volt egy nővérem. Beatrixe Swan. De épp, hogy betöltöttem a 3-at, meghalt. Nem igazán emlékszem rá... De van néhány homályos kép, ami megmaradt...

Edward szemszög

Ahogy Bella elmondta az első pár mondatot, képtelen voltam elfordítani a fejem az arcáról. Lehunyta a szemét, és láttam rajta, hogy nehezére esik ezekről a dolgokról beszélnie. Furcsa volt... Most nem láttam benne azt a bunkó, nagyszájú csitrit, egyszerűen... egy lányt, aki nincs jól. Akinek fáj. De ő rendületlenül folytatta.

...Én azt hiszem, szomorú voltam... Minden nővéremre emlékeztetett, aki különben 4 évvel volt idősebb nálam. A szüleim is így gondolhatták, mivel Chicagoba költöztünk, egy kisebb faluba. Apámnak ez nagy áldozat volt, hisz ő mindig is New Yorkba lakott. De szerette anyámat. Érte bármit megtett. Szóval megvoltunk, lassan a szüleim is túltették magukat a gyászon, az én emlékeim meg még jobban elhalványultak. 5 éves voltam. Néhány házzal odébb, meghalt egy férfi... Nem sokkal később egy nő is. Már nem éppen voltak fiatalok, és a szervezetük már gyenge volt. De lakott ott egy kisfiú is. Jasper. Ő 7 éves volt akkor. A temetésre a fél falu elment. A családom is. Jasper és az én szüleim, szoros barátságot kötöttek az alatt a 2 év alatt, amit egymás közelébe töltöttek. Így hát az se volt nagy meglepetés, hogy én is jó barátja lettem Jaspernek. Szóval a temetés után, nem törődve Jasper lelki világával, addig akadékoskodtam, amíg rávettem, jöjjön el hozzánk. Tudtam, hagynom kéne, hogy meggyászolja a szüleit -hiába voltam még csak öt éves- de nem akartam, hogy szomorú legyen. El akartam terelni a figyelmét. A szüleim arról beszélgettek mikor beléptem az ajtón, hogy mi lesz Jasperrel. Eljátszottam, hogy elestem, és azt mondtam nagyon fáj a fejem, mert bevertem. Jasper azonnal felugrott mellőlem, és rohant a kúthoz, hogy vizet hozzon. Pont ez volt a szél. Elbújtam az ajtó mögött, és onnan hallgattam, hogy arról beszélnek, hogy örökbe fogadják Jaspert. Mindig is egy fiú gyermeket akartak, és Jaspert ismerték, és szerették is. Így történt, hogy Jasper pár nap múlva már be is költözött hozzánk. Láttam rajta, hogy bár nem felejtette el szüleit, boldog volt. Boldog volt a Szüleimmel. Boldog volt Velem. Boldog volt, hogy a testvérem lehetett. Évek teltek el így... De mikor Jasper betöltötte a 17et, elment. A háború elkezdődött. Nem sokkal később a szüleim meghaltak. Nem volt mit vesztenem. Hát én is elmentem Jasper után. Vagy észre se vették, hogy lány vagyok, vagy nem, érdekelte őket. Nem számított. Szép lassan betöltöttem a 18at. Jasper egyszer csak eltűnt. A holtest nem lett meg... Most már érthetőek az okok, hogy miért. Egy nagy összecsapás volt készülőben. Nem féltem. Már régen nem féltem a haláltól. Eddig a halál jó messziről elkerült engem, és azt hiszem, nem bántam volna, ha megtalál. Sőt... Azt hiszem voltak olyan percek, mikor azt kívántam Bár Meghalnék. És hát tulajdonképpen meghaltam. Nem figyeltem eléggé. Valaki okozott nekem egy halálos sebet. De nem olyan helyen, hogy gyorsan végezzen velem. Igazából nem is tudom hol. Órákig, talán napokig feküdtem ott, élet-halál között lebegve. Egyszer csak arra figyeltem fel, hogy a parancsnok nem messze tőlem utasítgat néhány embert, hogy gyűjtsék be a sebesülteket. Fél munkát végeztek. Nem kerestek meg mindenkit. Engem is ott hagytak. A nap lassan lement. És én egyre rosszabbul éreztem magam. Már lemondtam arról, hogy még valaha láthatom a napot. Csak bámultam a csillagokat, és vártam. Vártam, hogy meghaljak. De Aro nem így gondolta a dolgot. Fölém hajolt, de én nem tudtam megijedni a vörös szemektől. Bocsánatot kért, amiért nem ért ide hamarabb. Azt mondta, a többi embert vizsgálta Elezarral, és megnézte, hogy a még élő embereknek, milyen képességeik vannak. Az enyémet Elezar, már a születésemnél észrevette. Így Aro átváltoztatott... Ez az életem első szakaszának vége. Kérdéseket el lehet kezdeni feltenni....

Bella szemszög

Carlise szólalt meg először. 

-Én éltem Votlerrában. De te nem voltál itt. Ha olyan rég itt vagy, mi mért nem találkoztunk?

-Hát... Volt egy idő, mikor tanultam. Aro azt mondta, jót fog nekem tenni, az utazás. Így hát utaztam. 

-Folytasd. -mondta Jasper türelmetlenül. Hát igen... Ő eddig ismerte a történetet nagyjából. Hiszen egy részében ő is szerepelt.

-Várj! -kérte Alice. -Hogy emlékszel ilyen jól az emberi életedre? 

-Mert én nem akartam elfelejteni. Évekig, minden egyes nap az életemen gondolkoztam. Még most is. Nem akarom elfelejteni a múltam. Az is hozzám tartozik. 

-Én gondolnék rá! De elfelejtettem... -mondta a pöttöm vámpír és elhúzta a száját.

-Szerintem azért, mert az agyad, nem akarta, hogy emlékezz azokra a dolgokra amit átéltél. Ez egy új lehetőség volt. Egy új élet. Tiszta lap. Sokan örülnének egy tiszta lapnak. -mondtam halkan. -A történet többi részét holnap mesélem el. Mára elég ennyi.... -sóhajtottam. Jasperen látszott, hogy akadékoskodna, de Alice finoman a vállára tette a kezét, és kivonszolta őt a szobából. A többiek szépen lassan követték őket. Edward még hátra nézett, és szólásra nyitotta a száját. De inkább mégse mondott semmit. Megrázta a fejét, és eltűnt a többek után. Én szellemileg fáradtan dőltem bele az ágyamba, és még sokáig nem keltem fel....