Sziasztok :D Lehet, hogy emlékeztek rám, én írtam az első két fejezetig a blogot ^^ Hát most visszajöttem, és Florencevel, és Florevel karöltve folytatom a blogot :) Remélem örültök ^^
A düh olyan, mint egy gyúlékony gáz - a legapróbb szikrától azonnal belobban, és egyetlen cifra lánggal elég.
Stephen King
Magabiztosan haladtam a nagyterem felé. A kapu előtt megálltam nagy levegőt vettem, majd benyitottam.
Az összes vega ott volt. Összeszűkített szemem, úgy jártattam végig rajta a klánon, mintha csak véletlenül csinálnám. Heten voltak. Egy nagydarab, medve alkatú, kigyúrt srác, egy kicsi, törpeszerű lány, egy magas, szőke hajú srác, egy hosszú, aranyszőke hajú csaj, egy karamell hajszínű, szeretetteljesnek tűnő nő, egy vörös hajú srác, a dühtől most éppen fekete szemű, srác, és egy magas, szőke hajú férfi.
-Áhh.. A híres neves Cullen család. A vegák. Zsír.
-Isabella! Fékezd a nyelved -dorgált meg finoman Aro.
-Remek... Ne húzzam be akkor a váltót is? -kérdeztem gúnyosan
-Bella, Bella, Bella.. Már megint rosszalkodsz? -hallottam meg Felix gunyoros hangját Aro háta mögött. Arcán ott ült a jól ismert idegesítő vigyor.
-Igen hiszen tudod. Ez a kedvenc elfoglaltságom. A másik, meg a gyerekek molesztálása. Mert pedofil vagyok. Tudtad? -kérdeztem felvont szemöldökkel. Felix erre elhallgatott. Na végre...
-Mi volt a mai vacsi? Őzike vagy nyuszika? Talán most fogyó kúráztok? Akkor egérke? -fordultam ismét Cullenék felé. Vörös tekintetem egyenesen a vörös hajú srác, dühtől fekete szemeibe fúrtam. A nagy medve felröhögött.
-Ismétlem. Bírom ezt a csajt.
-Nevetek is van? Vagy csak annyi, hogy: Nyuszi zabáló 1, Nyuszizabáló 2...? -a szőke magas férfi -gyanítottam Carlise Cullen, elkezdte a bemutatkozást. -Én Carlise Cullen vagyok -na mit mondtam?!- ő itt a feleségem Esme, és a többiek: Rosalie, Jasper, Alice, Emmett, és Edward. Jasper, a magas szőke srác képe csiklandozta az emlékezetemet. Néhány homályos volt kúszott be az elmémbe. Egy kisfiú, akivel megesküszünk, hogy soha nem leszünk szerelmesek, egy szinte férfi, akitől elbúcsúzom mikor elindul a háborúba. Fél év múlva rá az arca mikor utánamentem...
-Jasper Whitlock ?! Úristen... Te vagy Jasper Whitlock ? -egyenesen a fiú szemébe néztem. Az ő szemében először értetlenség csillogott, aztán pár perc múlva csodálkozás és felismerés keveréke villant.
-Lala!!!!
-Bella. Nem Lala. Az már régen volt. -mondtam nevetve.
-Miért Lala? -vihogott hülye képpel Felix.
-Mert BelLA, és 2x La. -mondtam gyakorlatiasan.
-Nekem Lala vagy.
-Te nekem meg Zizy -most Emmett röhögött fel.
-És miért Zizy?
-Mert Jasper, Jezzy, és Zizy. -vontam meg a vállam. -De ez már régen volt.
-Ja. Most már vének vagytok! -szólt közbe Felix. Arca olyan volt, mintha nem tudná eldönteni, hogy milyen képet vágjon a dologhoz.
-Te sem vagy sokkal fiatalabb nálam! -figyelmeztettem. Ajkamon gunyoros mosoly látszott.
-De te már 362 éves vagy. Én csak 280. -vigyorgott teli szájjal.
-Kemény különbség van. -bólogattam.
-Na ugye!
-Látom, csak találtál családot -fordultam Jasper felé.
-Igen... -mondta zavartan, de én már nem is figyeltem rá.
-Na vegák! Mivel nincs szabad szoba, ezért elosztunk titeket. Hozzám négyen jöhettek.
-Ki mehet hozzád Bella? -kérdezte Aro, somolyogva azon milyen lényegre törő vagyok. Mindig ezt csinálta. Ez az elnéző, barátságos mosoly, ahogy csak rám nézett az egész Volturiból. És a folytonos zavaró féltés a szemében. Tényleg zavart.
-Hmmm.... Jasper, Alice, Emmett és Rosalie. Velük megleszek. Edward megy Demetrihez, Carlise és Esme meg Victoriához.
-Nincs beleszólni valónk? -jött be Demetri meg Victoria.
-Nincs. Demetri meg Edward szerintem meglesznek. Nem kockáztatom, hogy összekerüljenek, mert amennyit eddig láttam Edwardból, az arra utal, hogy könnyen dühbe gurul, és ilyen természetű élőlényt nem lehet Felixel egy szobába rakni. Victoria meg remekül meglesz a szülőkkel. Vágjátok, vagy a nyuszik agycsökkentők is?
-Érdemes megismételnem: Kedvelem ezt a csajt! -röhögött mély dörmögő hangján Emmett.
-Hiába. Engem mindenki kedvel.
-Én nem. -mormogta sötéten Edward.
-Dehogynem kedvelsz vöröske. Engem mindenki kedvel. Segg bunkó vagy, én remekül szórakozom. Mi ez ha nem kedvelés?
-Honnan ismeritek egymást Jasperrel? -jött egy csilingelő hang, Carlise háta mögül. Alice szemeiben kíváncsiság csillogott.
-Jasper a fogadott testvérem. Hat éves korom óta. Vagyis... A fogadott testvérem Volt. Még régen. Aztán eltűnt a háborúban, nem sokkal később én is átváltoztam. -vontam vállat. Érzelmeimet jéghideg maszk mögé zártam, mintha nem éreznék semmit ezzel kapcsolatban. Pedig az emlékek számomra igazán fájdalmasak voltak, bármennyire is igyekeztem elrejteni. Az emlékképek akaratlanul kúsztak be az emlékezetembe, homályosan, (mert ezek emberi emlékek voltak) de jól kivehetően.
A nap már elkezdett lenyugodni, de a harc csak nem akart abbamaradni. Mindenhonnan kiáltások hangzottak, vér borította be a földet. Harcoltam. Meg akartam védeni magamat, a társaimat. Olyan düh tombolt bennem amit még soha nem éreztem. Az agyam csak arra volt képes gondolni, hogy ha meghalok, olyan dologért halok meg, ami jó. Nem tehetetlenül, mint egy zsák krumpli, hanem egy fontos emberként. Ha meg túl élem, akkor minden rendben lesz egy ideig. Folytatom az életem, és mikor szükség van rám, visszajövök. A múlt, olyan távolinak tűnt, olyan lehetetlennek. A markoló érzés a mellkasomban, olyan volt, mintha egy hatalmas kalapáccsal meglékeltek volna. Fájdalmas, és üres. Nem tudtam eldönteni mért, de olyan érzés kerített hatalmába, mintha valaki figyelne. Nem tudtam erre figyelni, mivel az egyik ellenségem támadásba lendült. Percekig csak harcoltunk, míg végül győzelmet arattam és kissé lihegve fordultam meg. Nem kellett volna. Annak az embernek állt az egyik társa mögöttem, akit az előbb megöltem. Hátamnak szegezte a fegyverét, és mikor megfordultam, a tőr markolatig beleállt az oldalamba. Szemem meglepetten kerekedett el, lábaim szép lassan felmondták a szolgálatot. Még láttam a férfi gúnyos vigyorát, aztán mintha egy vízfüggönyön keresztül láttam mindent. Alig kaptam levegőt. Itt-ott tűz csapott fel amit én csak homályos vörös foltoknak láttam. Talán órákat, talán napokat feküdtem a földön, de egyre pocsékabbul éreztem magam. A zajok szépen lassan és én tudtam, hogy vége. A harc befejeződött. Még mindig lélegeztem, és azt is tudtam, hogy élek.... de nem sokáig. Hűvös kezek fogdosták az arcom, a sebem, a mindenem. Arrébb akartam csúszni, nem akartam hideget, de már nem volt elég erőm. A szemem lecsukódott, és fekete pontok kezdtek táncolni a szemhéjam belsején. Már kezdtem azt gondolni, hogy vége. Már meghaltam. De akkor éles fájdalom hasított először a nyakamba, aztán az összes többi testrészembe. Felordítottam. Legalábbis azt hiszem ezt tettem. Már semmiben sem voltam biztos, csak a fájdalomban. Ez volt az egyetlen biztos pont, ami az élethez kötött. A fájdalom. A molekuláim fel akartak robbanni. Úgy éreztem nem tehetek semmit.
Megborzongtam ettől a régi emléktől. Nem tudtam mit is kéne csinálnom, így, hogy mindenki engem bámult.
-Isabella jól érzed magad? Elég sápadt vagy... -kérdezte Aro, aggódóan.
-Jól. Hozzátok a csomagokat. -fordultam a négy vega felé, majd meg sem nézve, hogy követnek e -úgyis hallottam a lépteket- elindultam a szobám felé, nyomomban a többiekkel.
