Új blog :)

Sziasztok. Tudom, hogy már majdnem 2 hete nem volt friss (amit sajnálok) és igyekezni fogok legkésőbb szerdán új fejezetet hozni. Bevallom őszínén, még nem kezdtem el, de még ma neki állok.

Na szóval, új blogot nyitottam lécci nézzetek be:  http://nemakialtas.blogspot.com/

1. fejezet - Mindennapok

 Sziasztok. Sikerült megírni. Visszakaptam a gépem, szóval Happy vagyok. Rövid lett, de nem annyira xd Annyira siettem, hogy még bétázni se küldtem el, bocs Memy 

Nézzetek be az új blogomra, feltétlenül :)

 http://lehetosegnelkul.blogspot.com/

{Bella szemszög}

Egész éjszaka az ablakon bámultam ki. Láttam, ahogy a nap lebukik a horizonton, és azt is mikor szépen, lassan előbukkan a hegyek mögül. Sóhajtok. Komolyan mondom, le kéne erről szoknom. Mindig sóhajtozok, csak úgy ok nélkül. Arról is le kéne szoknom, hogy a kezem szoros ökölbe szorítom. De ez már berögződés. Ez van. Nem tudok mit csinálni. Persze gondolom, ha nagyon koncentrálnék..

- Pff. Borzalmas, hogy milyen gyorsan váltanak a gondolataim. -mormoltam magamba. Bár néha ilyen bús vagyok, de gyakran vagyok, pörgős, vidám, jókedvű is. Mindenkit meg tudok nevettetni, persze csak akkor ha én is jókedvű vagyok. Az utóbbi hetekben egyáltalán nem voltam az.

Zaj szűrődik át Victoria szobájából. Hallom, ahogy kecsesen ráhuppan az ágyra, és halkan bekapcsolja a híradót. Elképzelem, ahogy némán bámul egy pontot a tévén, de olyan meredten, hogy még a vak sem hinné el, hogy tényleg azt nézi. Látom magam előtt, ahogy előveszi kedvenc könyvét, és a finom, elgyűrődött lapokat, lassan elkezdi olvasni. Látom magam előtt a borítót, ami a sok olvasástól már egészen elrongyolódott. Ezek szerint megjöttek. Ismét sóhajtottam. A Volturi nagy része, messzebb ment, vadászni de én már tegnap voltam. Nem szerettem a többiekkel menni. Akkor látták, hogy elgyengülök, „vacsorám” sikításától. A végén, mindig megteszem amit kell, de nem szívesen. Felix szobája is zajokkal telik meg. Ő valami autóversenyre kapcsolja a tévét, és úgy bömbölteti mintha süket lenne. Hallom a motorok zümmögését, és a bemondó ordítozását. Hallom, ahogy odamegy a hifihez és hallom, hogy a Linkin Parkot indít el. Látom magam előtt, ahogy cseppet sem finoman ráugrik az ágyra, és rádől a párnára. Látom a ruháját, ami sártól és vértől koszos, de nem foglalkozik vele. Még a sáros cipője is rajta van, miközben ott heverészik. Tudom, hogy kulcsra zárta az ajtót, csak azért, hogy idegesítse Demetrit, aki ott dörömböl az ajtaján, és látom Felix arcán az elégedettségében elterülő vigyort. Hallom, hogy két szobával arrébb, Jane szitkozódva kijön a szobájából, és csatlakozik Demetrihez.

Én ismerem őket, de ők engem nem. Szinte semmit nem tudnak a múltamról, csak annyit, hogy Aro 1879-ben változtatott át. Mást nem. Nem is tervezem elmondani a közel jövőben. Utálok vámpír lenni, és nem is csinálok titkot belőle. Aro látja rajtam, próbál sajnálkozó, együtt érző képet vágni, nem sok sikerrel. Ő nem bánja. Mert én vagyok a „gyűjteménye gyémántja”. Unom már, hogy tárgyként kezelnek, de nem tudok mit csinálni. Most már ez az életem ha tetszik ha nem.

Kivágódott az ajtóm, és a dühös Jane-el találtam szembe magam.

-Segíts leállítani Felixet, mert ha én állítom le, akkor baj lesz. -sziszegte, mire elvigyorodtam, és követtem a mellettem lévő szobába...

{Edward szemszög}

Az egyedüllét nem túl jó dolog, de sokkal elviselhetőbb, mint a családom aggódó gondolatai. Gyakran jövök ki erre a sziklára, csak úgy gondolkodni. Szeretem ezt a helyet, és azt hiszem ezen semmi nem változtat. Sajnos már három éve lakunk Forks-ban és hamarosan tovább kell állnunk. Mély arany szemeim egy kis kavicsra szegeztem, ami körübelül két méterre volt a többitől. Pont olyan mint én. Magányos, és egyedüli. Nem szereti ha a többiek a társ nélküli élete miatt szekálják.

- Igaz kis kavics? -kérdeztem, de rögtön meg is botránkoztam hülyeségemen. Egy kaviccsal dumálok. Zsír. Ennél már csak az lehet cikibb, ha énekelek is neki. Sőt, mért nem öltöztetem föl most rögtön? Pfff.. Ilyen képtelenséget. Mégis mit várok? Hogy netalántán válaszolni fog? Na persze. Ennyit az ép elmémről. Pedig az ember azt hinné, hogy a vámpír nem őrülhet meg. Végül is annyira mindegy.

{Bella szemszög}

Már 2 hét telt el a veszekedés óta. Elég kiborító, hogy mindig összekapnak valamin... Mért nem lehet, egyszer az életben békességben lenni? Elvigyorodtam, veszekedésünk emlékeitől, ahogy akarva-akaratlan bekúsztak a fejembe.

...Az ajtó előtt álltunk, mind a hárman. Én, Jane és Demetri. Még mindig bömböl bent a televízió és a hifi.

- Felix, ha nem nyitod ki betöröm. -mondtam teljesen higgadtan, de volt valami fenyegető él a hangomban, amit egy ki színészkedéssel varázsoltam oda. Nem haragudtam, sőt, kissé szórakoztatónak találtam, viselkedésüket.

De Felix nem nyitotta ki az ajtót. Lassan Victoria is csatlakozott hozzánk, villámló szemekkel meredt az ajtóra, és most olyan volt, mint egy nagymacska. Mint egy hím oroszlán (hiába volt ő maga „nőstény”)

- Felix én komolyan mondtam. -fenyegettem, és már én is kezdtem dühös lenni.

Az ajtót csak nem nyitotta ki, mire én fogtam magam, és egy laza mozdulattal kilöktem az ajtót a keretéből.

- Én szóltam. -vágtam hozzá, elképedt fejéhez fagyosan, és megperdülve távoztam a helyiségből.

Erre természetesen bőven rájátszottam, nem haragudtam rá, csak meg akartam leckéztettem.

Az emlékek hatására elmosolyodtam. Felix szobájából természetesen most is zene ordított, de most nem keverte az idegesítő berregéssel, és így elviselhetőnek volt mondható. A nap, már lemenő félben volt. Alkonyat. Ez a kedvenc napszakom, ilyenkor mégis szomorú vagyok. Vége egy napnak. Ismét. Elővettem a naplómat:

Az egész zavaros kissé, de mégis érthető. Az idő repül. Még ha gyakran észre sem veszem, sőt senki nem veszi észre. Minden egyes perccel közelebb vagyunk bizonyos időpontokhoz, és ez így van rendjén, még ha zavar is minket. Már rég beletörődtem az olyan dolgokba, mint például az, hogy nem változok. De azt nem tudom elfogadni, hogy egy aljas, vérszomjas gyilkos vagyok, és senki nem várhatja el tőlem, hogy máshogy gondoljam.

Az ajkamba haraptam. A szavak szinte magától folytak a papírra, tollamból, kezem alig mozgott. Minden mozdulatom kivételesen olyan kecses volt, mintha nem is én lennék. Tudtam, ez az írásom más mint a többi. Más, mint az álneven kiadott könyveim. Ezek a szavak teljes mértékben valóságosak.

Nem tudok másként gondolni magamra, és ez elég furcsa dolog. A vérfarkasok, (vagy alakváltók) is ezt gondolják rólunk, és egyet értek. Ebben az egyben egyet értek velük, és senki vagy semmi nem tántoríthat el eme véleményemtől. Lehet, hogy badarságokat hordok össze, de nekem azért is ez a véleményem.

Hiába értem meg sok dolgot, én még mindig fiatalnak érzem magam, és ez nincs rendjén. Nincs rendjén az, hogy 365 évesen fiatal legyek. Már legalább 320 éve a föld alatt kéne rohadnom. De mégis itt vagyok...

Új blog

Csak nem bírok a fantáziámmal. Most ugyan nincs gépem, de az Eőszót meg írtam. Nézzetek be.


http://lehetosegnelkul.blogspot.com/

Saját töri :D

Szijasztok. Indítottam egy saját törit is :) Úgy lesz (elméletben), hogy egy friss ide, egy oda. :D Megvan a kiváló bétám Memy Cullen :D Puszi neki, és mindenkinek. A saját töribe meg feltétlen nézzetek be xd

http://feelings-without.blogspot.com/

Előszó

Sziasztok. Az új történet Volturis. Más a felépítése mint az előzőnek, de jobb az alapja. Komikat.

Előszó – Hihetetlen üresség

Van olyan, mikor már magad sem tudod, hogy ki is vagy tulajdonképpen. Sajnos most én is evvel vagyok büntetve. A szívemben örök éjszaka van, s örök tél. Azt is szokták mondani, hogy én vagyok a megtestesült „jéghercegnő”. Egyedül érzem magam, és ezen nem tud senki és semmi változtatni. Hiába van ott Victoria, Jane, Heidi, Renata vagy akár a fiúk, egyszerűen én nem tartozom ide. De nem mehetek el. Aro 1659-ben talált rám, Mexico-ban. Tizenhat éves voltam, és beálltam katonának. Férfinek öltöztem, és elhitték. Elég magas voltam, ahhoz, hogy a magasságom beleférjen, az arcomat meg csukjával rejtettem el. Hadnagy voltam. Két év alatt, magas posztot értem el, de súlyosan megsebesítettek. Otthagytak. Nem is nézték meg, hogy túléltem e. Aro rám talált. Volt egy fogadott testvérem. Jasper Whitlock. Hat éves korom óta együtt nevelkedtünk. Mindig is ő volt a nagy tesóm. De aztán egy évvel előttem eltűnt. Ő volt az egyetlen aki tudta, hogy lány vagyok.

Mélyet sóhajtottam. A múltam még mindig kísért, ha akarok rá emlékezni ha nem. Ismét olvasom a Volturi legendákat, és várok. Bámulok ki az ablakon, és látom, hogy bőrömre arany fénysugárban vetődik a napfény, mire az 1000 kis gyémánt formájában csillog. Nem tudom mit is csináljak tulajdonképpen. Volterra unalmas egy hely, főleg ha mindenki vadászni van. Én is embervéren élek. Ha akarnák se ihatnék mást. De valahogy nem érzem, hogy harcolnom kéne az életekért. Bűntudat kínoz, de nem tudok mit csinálni. Félre rakom a könyvet, és előveszem a naplóm. Ismét átfutom a szememmel a sorokat, és megakad a szemem hét betűn. Egy szón, amit már rég nem éreztem igazán. „Szeretet”