Előszó

Sziasztok. Az új történet Volturis. Más a felépítése mint az előzőnek, de jobb az alapja. Komikat.

Előszó – Hihetetlen üresség

Van olyan, mikor már magad sem tudod, hogy ki is vagy tulajdonképpen. Sajnos most én is evvel vagyok büntetve. A szívemben örök éjszaka van, s örök tél. Azt is szokták mondani, hogy én vagyok a megtestesült „jéghercegnő”. Egyedül érzem magam, és ezen nem tud senki és semmi változtatni. Hiába van ott Victoria, Jane, Heidi, Renata vagy akár a fiúk, egyszerűen én nem tartozom ide. De nem mehetek el. Aro 1659-ben talált rám, Mexico-ban. Tizenhat éves voltam, és beálltam katonának. Férfinek öltöztem, és elhitték. Elég magas voltam, ahhoz, hogy a magasságom beleférjen, az arcomat meg csukjával rejtettem el. Hadnagy voltam. Két év alatt, magas posztot értem el, de súlyosan megsebesítettek. Otthagytak. Nem is nézték meg, hogy túléltem e. Aro rám talált. Volt egy fogadott testvérem. Jasper Whitlock. Hat éves korom óta együtt nevelkedtünk. Mindig is ő volt a nagy tesóm. De aztán egy évvel előttem eltűnt. Ő volt az egyetlen aki tudta, hogy lány vagyok.

Mélyet sóhajtottam. A múltam még mindig kísért, ha akarok rá emlékezni ha nem. Ismét olvasom a Volturi legendákat, és várok. Bámulok ki az ablakon, és látom, hogy bőrömre arany fénysugárban vetődik a napfény, mire az 1000 kis gyémánt formájában csillog. Nem tudom mit is csináljak tulajdonképpen. Volterra unalmas egy hely, főleg ha mindenki vadászni van. Én is embervéren élek. Ha akarnák se ihatnék mást. De valahogy nem érzem, hogy harcolnom kéne az életekért. Bűntudat kínoz, de nem tudok mit csinálni. Félre rakom a könyvet, és előveszem a naplóm. Ismét átfutom a szememmel a sorokat, és megakad a szemem hét betűn. Egy szón, amit már rég nem éreztem igazán. „Szeretet”