2. fejezet - Utazás

Sziasztok. Itt is van a friss, fejezet :) Az 1. Edward szemszögét Memy írta, amit köszönök :) Hamarosan rakok fel, új fejlécet, mert nekem ez nem tetszik.  A fejezetet küldöm, mindenkinek aki olvassa a törit :) Elküldtem bétázni, de mivel mára ígértem most rakom fel. Majd felrakom bétázva is... 
A bétázást köszi Memynek :) Komikat.

Az emberek csak a szájukat jártatják,
Mondhatnak bármit,
Én csak annyit tudok,
Hogy minden rendbe jön majd.

Alicia Keys – No One (Senki)

Edward szemszög
Mindig is én voltam a különc. A kakukktojás. Mindenkinek meg volt a saját párja a családban kivéve engem. Én egyedül voltam. Magányosan. A családom is aggódott értem főleg Esme. Mindig is saját fiaként szeretett és szerette volna, ha megtalálom a páromat. De én tudtam, hogy ez nem így lesz. Néha jó volt a magány, az egyedüllét. De többnyire jó lett volna mindezt megosztani valakivel. Próbáltam kizárni a többiek gondolatait, de ez nem ment olyan könnyen így inkább nem is vettem tudomást a hozzám intézett mondatokról, kérdésekről. Csak voltam. Egyedül a szobámban, az én birodalmamban. Már egész jól kizártam a külvilágot mikor meghallottam a vezetékes telefon csörgését. Azonnal fülelni kezdtem. Tudtam, hogy csak két olyan ismerősünk van, aki ezen hívna. A Denali klán és a… Volturi. Alice vette fel a telefont majd átadta Carlislenak. Nem értettem miről diskurálnak a vonal másik felén lévő illetővel. Próbáltam jobban figyelni a lent zajló eseményekre, de hat másik gondolattal az elmémben elég nehéz volt. Amint apám lerakta a telefont, lent termettem a nappaliban és vártam, hogy megossza velünk a híreket.

-   Utazunk. – jelentette ki nemes egyszerűséggel. Próbáltam utána nézni, hogy mégis hova de jól titkolta a gondolatait akárcsak Alice, aki gyanítom, hogy máris sokkal többet tud, mint bárki a családból egyáltalán.

-   Hova? – húzta fel az orrát Emmet és még az állát is megvakarta.

-   Volterrába. – csicseregte vidáman Alice.

-   Mi? – mordult rá Rose azonnal.

-   Ne aggódjatok. Minden a legnagyobb rendben lesz. Láttam. Nagyon jól fogjuk érezni magunkat. Főleg Edward. – kacsintott rám majd fölsuhant az emeletre és azonnal elkezdett intézkedni az utazást illetően. A nappali szép lassan kiürült és én megint egyedül maradtam. Úgy gondoltam a saját szobám jobban megfelel arra, hogy elvesszek a magányomba ezért újra bezárkóztam az én birodalmamba. Fél óra múlva kopogtatás zavarta meg a csendet. Alice lépett be mellém a szobába mosolyogva és fejcsóválva. Láthatta, hogy nem áll szándékomban nekiállni, pakolni ezért hozott nekem egy bőröndöt és gardróbomba lépve pakolni kezdte a ruháimat. Hihetetlenül izgatott és boldog volt. Még sosem láttam ilyennek. Folyamatosan dúdolgatott és nem csak a gondolataiban.

-   Mi ez a jó kedv? – kérdeztem rá nyíltan.

-   Semmi. Csak jól fog alakulni ez a kis utazás. – mosolygott még mindig.

-   Miért van egy olyan érzésem, hogy láttál valamit evvel kapcsolatban és nem akarod megmutatni? – vontam fel a szemöldökömet és mellé lépve segítettem csomagolni. Rám villantotta azt az „úgy sem árulom el” című vigyorát majd vállat vont és minden figyelmét a ruháimnak szentelte. Miután végzett velük bejelentette, hogy 2 óránk van, a gép indulásáig szóval nézzük, át a szobáinkat hátha itt felejtünk valamit. Bár azt kétlem. Mégis engedelmeskedve húgom akaratának átnéztem a bőröndömet és a szobámat is hátha lenne még valami, amit magammal akarnék vinni. De nem volt. 3 kocsival indultunk a reptérre. Rose és Em mentek Rosalie BMW-jével, Alice és Jasper a kis boszorkány Porsche-jével, míg a többiek velem jöttek a Volvómmal. Hamar odaértünk majd átvettük a jegyeket, elrendeztük a csomagokat és az egyéb dolgokat. 10 perccel a gép indulása előtt már rajta ültünk. Nem vártam, hogy odaérjünk. Nem volt kedvem a sok volturishoz és főleg Arohoz nem. Nem akartam ott lenni és játszani a boldog srácot, mert nem voltam az. Sosem leszek az. Ott majd csak még több idegesítő gondolat fog körül venni és még annyi „ember” közt is meg marad az én legjobb barátom: a magány…

Bella szemszög

Lassan sétáltam le a nagyterembe, semmit nem akartam elsietni. Lassan helyeztem egyik lában a másik után. Jane elsuhant mellettem, de azért sem szaporáztam meg lépteim. Persze ha akartam volna, akár így is beérhettem volna Janet, hisz én vagyok a leggyorsabb, de nem volt hozzá kedvem. Megint depressziós hangulatom volt, és ilyenkor „morcos” voltam, ha finoman fogalmazunk. Ilyenkor, egy kis bunyó, és már is jól vagyok. Persze, ez most olyan Felix-es volt… De akkor is így van azt kész! Tőlem akár Madonnás, vagy Lady Gagás is lehetek, ha nekem ez esik jól. Különben szeretem Madonnát is meg Lady Gagát is… Pff. Ilyen hülye is csak én lehetek… Mért kell nekem ilyen gyorsan „témát” váltani magamnak? Igen, és most azt gondolom, hogy válaszolni is fogok? Baromi jó. Vagy, ahogy a fiúk mondanák: „über brutál”

Na, erről is ennyit... Mi van Bella kimerültek a témáid? - kérdeztem magamat, majd kis híján elnevettem magam. Már megint ezt csinálod! Róttam meg magam. Remek. Ezen túl magammal fogok cseverészni? A végén, ősemberré változok. „Én, lenni, vámpírlány” - gondolkodtam el ezen az eshetőségen. Vajon vámpíroknak is van elmegyógyintézet?

Felix szemszög

Nem igaz, hogy Bella, nem veszi észre, hogy oda vagyok érte. Olyan szép, olyan csodálatos… Önálló, és hihetetlenül makacs, de mégis olyan kedves, olyan jó. De ő szinte rám se bagózik, mintha nem is lennék. Talán annyiban, hogy a barátjának tekint. De ez nekem nem elég!

Edward szemszög

A kocsimban ültünk, én, Emmett, Alice, Jasper és Rosalie. Nem tudom, mért ültünk be ennyien. Alice ragaszkodott hozzá, mert ő látta… Igen, eldöntötte, és annak úgy is kell lennie.

És elsuhan a völgy mellettünk,

Mi tovább éneklünk,

A hangunk a madarak csicsergésével

Zeng.

Énekelték mind. Még Rosalie és Jasperre is ráragadt a jókedv, amit nem tudtam mire vélni. Nem tudtam, miért pont ezt a dalt éneklik, hisz tél volt, s itt Londonban, fújt a szél, és az ég beborult. Persze, Olaszországban, sütni fog a nap meg minden, de jelenleg… Aztán rájöttem. Ezt a dalt, Emmett és Alice költötte, és előre megbeszélték, hogy ezt fogják énekelni. Abból jöttem rá, hogy ezt a négy sort kezdték énekelni:

Ha Edwardot fejbe csapjuk.

Tombolni fog,

Úgy csinál, mintha nem hallana,

Pedig idegesítjük.

Mélyeket lélegeztem, s megpróbáltam, nem elkezdeni nem kiabálni. Nagyon idegesítettek, de nem akartam viszályt szítani.

S Jasper aki mindig fancsali,

Most ő is boldogan énekel.

Emmett a nagy humorista,

Aki mint mindig, boldog.

Alice, aki sokat vásárol,

S mindig csicsereg.

Rosalie az állhatatos,

S nagyon gyönyörű.

Egyre jobban idegesített a hamis dal. Szinte már fájt tőlem a fejem, ha ez lehetséges egyáltalán. A kormányt úgy szorítottam, hogy félő volt, hogy kettétörik. Fogam, összeszorítottam, s próbáltam, nem idegeskedni, ami nem igazán sikerült…